SZTK U13: Maglód, 2008. 03. 30.

Fel a fejjel srácok; ilyen nagyok ellen ilyen kicsiket én még nem láttam ennyire jól játszani – valami ilyesmit mondott a bíró az öltözőbe vonuló csapatunknak a lefújás után, a Maglód elleni hétvégi bajnokit követően. Tekintettel arra, hogy a végeredmény 14:0 lett a hazaiak javára, a független szemlélőtől érkező biztató szavakra igencsak szükség is volt, s nem csak a mostani kudarc feldolgozása, hanem az idei teljes bajnoki igény túlélése szempontjából is. Elég egyértelműnek tűnik ugyanis, hogy visszajátszók nélkül a reális cél az U13-as mezőnyben csak a túlélés - a csapat egyben maradása, s talán lelki és fizikai megerősödése - lehet, amely mellett az esetleges szoros eredmények, vagy épp pontszerzések afféle „hab a tortán” élményt hozhatnak. A mostani példánál maradva: Maglód csapatában, három játékos leszámítva (s egyébiránt a kiírásoknak teljesen megfelelően), mindenki 1995-ös születésű volt, az a bizonyos három pedig 1994-es, ellenben nálunk egyetlen 1995-ös születésű focista sem lépett pályára, viszont az 1996-osokok mellett több 1997-es is erősíti a keretet…
Némi leegyszerűsítéssel tehát a 3 év, 30 centi és 30 kiló különbség esetenként itt is megvolt a felek között, ami azért nem sok teret hagy a taktikai elemeknek és az egyéni képességeknek. Ettől persze még a védők néha hamarabb is kivághatták volna a labdát, a középpálya is lehetett volna agresszívebb, egy-egy kontrát akár góllal is befejezhettünk volna, s jó lenne végre túljutni azon, hogy a földről történő kirúgások már-már (ön)gólpasszal érnek fel, de hát mondjuk hatgólos hátrányban már érthetően kevésbé lelkes az ember. Ez utóbbival egyébként nem volt igazán gond a vasárnapi meccsen (amely amúgy eredetileg szombatra volt kiírva, s mi annak rendje és módja szerint fel is vonultunk a kihalt maglódi pályához, ahol némi telefonálás után kiderült: a vendéglátók áttetették az időpontot, de ez az információ valahogy nem jutott el a csapathoz és az edzőhöz…), a fiúk végig fegyelmezetten hajtottak, próbálkoztak, küzdöttek. Sőt, bizonyos taktikai elemek szempontjából akár sikeres gyakorlásnak is minősíthető a találkozó. A meccs során például - amelyen egyébként a szombati fordulóra készülő, ám vasárnap már egyéb elfoglaltságai miatt megjelenni nem tudó edzőt helyettesítve, az előzetesen megbeszélt felállás alapján, Haász Gábor irányította a csapatot - a tudatosan alkalmazott lestaktika egészen jól működött: többször is sikerült így megállítani a támadást, még ha az egyébként jól bíráskodó játékvezető ezt néha nem is láthatta jól, s továbbengedte az akciót.
A házigazdák, érthető okokból, végig nagy mezőnyfölényben játszottak; helyzetet egy-két kontrából sikerült kialakítanunk. Az egyiknél, egy hibát követően, amikor a jobb szélen letámadtuk a védőt, Barnabás csapott le a hazagurított labdára; sikerült is a kapust megelőznie, de pöckölése mellé gurult. A mérkőzés legnagyobb helyzete is az ő nevéhez fűződik: egy középpályás labdaszerzés után Valter mesterien ugratta ki középcsatárunkat, aki megiramodott a kapu felé, s még mielőtt a mintegy 175 centis védő utolérte volna, 18 méterről remekül eltalált bombát küldött a jobb felső sarok felé, ám a felszabadításoknál amúgy bizonytalankodó kapus ezúttal bravúrral hárítani tudott. A mezőnyből egyértelműen Kevin játéka emelhető ki, aki cseleivel számos esetben „megbolondította” nálánál jóval magasabb ellenfeleit - több ízben is elismerő szavakat váltva ki a hazai nézőkből -, kiváló passzai voltak, s egyetlen percig sem adta fel a küzdelmet. A végeredmény egy-két góllal „szebb” lehetett volna, ha Daninak 0:7-nél, családi program miatt, nem kell elmennie; a helyére beálló, apró termetű Márk is megtett minden tőle telhetőt, együtt élt a játékkal, jó ütemű kifutásai is voltak, ám a magas labdákkal és átemelésekkel érthetően nem tudott mit kezdeni.
Legközelebb Kőrisfát fogadjuk; ha minden igaz, szombaton. Hajrá srácok! És fel a fejjel!