SZTK-pálya, 2008. 09. 13.

Győzelem! Győzelem! Győzelem! És még egyszer: győzelem!
Negyvennyolc hetet vártunk erre a napra. Egy nagyarányú, magabiztos, szép játékot hozó, visszajátszók nélküli, saját diadalra. Arra a torokszorító élményre, hogy de hát tudunk mi azért focizni is. Negyvennyolc hét telt el e blog indulása óta, és - egyetlen apró győzelmet leszámítva - jobbára csak annak örülhettünk, hogy legalább szereztünk egy-egy gólt, vagy épp nem kaptunk tíznél többet. Az sem volt igazán váratlan, hogy a mostani meccs előtti közvélemény-kutatás során mindössze egyetlen szavazat érkezett (talán elárulhatom: tőlem) arra: végre győzni fogunk. És győztünk. De hogy! Nyolc nullra! De jó ezt leírni!
Pedig a melegítés alatt ez a találkozó egyáltalán nem tűnt lefutottnak, sőt. A turai vendégcsapat jól láthatóan kihasználta a három túlkoros keretbe válogatásának lehetőségét: négyen-öten legalább egy fejjel kimagaslottak a teljes mezőnyből; igaz, helyet kaptak náluk a mieinknél jóval alacsonyabb termetű játékosok is. Tominak el kellett mennie (ám szerencsére a végére visszaért, így ő részese lehetett a csodának), ezért a mi kispadunkon ezúttal Csurka Zoli ült - pontosabban inkább állt a vonal mellett, s végig határozott utasításokkal, jól hallhatóan irányította a csapatot: utasított, dícsért, vigasztalt, helyretett, emlékeztetett - mikor mire volt szükség. A lelki felkészítés már az öltözőben megtörténhetett, mert szokatlan aktivitással kezdtük a meccset: már a kezdőrúgás után azonnal letámadtuk, s beszorítottuk a kapuja elé az ellenfelet. Kiderült, hogy a méret nem minden: a hórihorgas védők a rájuk támadó mieinktől elbizonytalanodtak, többször is eladták a labdát, s már az első percekben kétségbeesett bekkelésre kényszerültek. Érezni lehetett, hogy ha megszerezzük az első gólt, lehet keresnivalónk ezen a mérkőzésen. S az önbizalom növelő találatra nem is sokat kellett várni; talán 10 perc telhetett el, amikor vagy 20 méterre a kaputól Barnabáshoz került a labda, tolt egyet rajta, majd a tizenhatos magasságából váratlanul ballal erős, csavart lövést küldött a hosszú sarok felé; a megoldás a kapust is meglepte, későn reagált, így a hóna alatt a hálóba jutott a labda. Gól! Gól! Gól! Végre egyszer vezetünk!
A letámadás olyan erővel folytatódott, hogy az ellenfél jószerivel még a középkezdéssel sem jutott át a térfelünkre, és ez az egész első félidőben így is maradt! Egyszerűen nem lépték át a felezővonalat! Hihetetlen volt, hogy a srácaink erre is képesek; Misi a szó szoros értelmében egyetlen egyszer sem avatkozott játékba; nem volt más dolga, mint boldogan fagyoskodni a kapuban. A boldogságot persze nem a fagyoskodás okozta, hanem az, amit ő hátulról, mi szurkolók pedig oldalról láthattunk - előbb hitetlenkedve, majd felbátorodva, végül pedig az egekben röpködve. Jelesül azt, hogy a csapat összességében, illetve valamennyi tagja egyenként - talán nem túlzás ezt állítani - élete legjobb formáját hozza, mindvégig lelkesen, rendkívül fegyelmezetten, remek, s helyenként briliáns megoldásokkal, tulajdonképpen nyolcvan percen át eufóriában játszik (értsd: játszik), s berámol egy nyolcast az ellenfél hálójába! Pedig mi már-már azt hittük, hogy ilyen csak a mesében lehetséges; vagy ellenünk…
És itt nehéz helyzetbe kerül a tudósító - jaj, de vártam már ezt a nehéz helyzetet -, mert a gólok elkezdtek számolatlanul esni. Az első félidőben még kétszer sikerült betalálni: Bálint egy bombaerős, klasszis szabadrúgással tizennyolcról védhetetlenül kipókhálózta a jobb sarkot, majd Szuri egy kavarodás után lecsapott a labdára, s a lehető legjobb helyre, a hálóba küldte azt. Ennél azonban sokkal többről volt szó: végig nyomtunk, uraltuk a játékot, csúsztunk, másztunk, elfutottunk, megcsináltuk a cselt, letettük a labdát, kiugrattunk, beíveltünk, fejeltünk - hogy csak néhány példát mondjak. Hihetetlen volt!
És azután ugyanez folytatódott a második félidőben; a csapat, mint akit felhúztak, robotolt tovább, s egyre-másra vezette a szebbnél-szebb támadásokat. Szilágyi Gabi - akinek erőtől duzzadó, lényegében hiba nélküli játéka a védelem tengelyében nyomokban sem emlékeztetett a Törökbálint elleni küszködésre (ez nagyjából mindenkire elmondható) - rendre már a középpályán megakasztotta a támadásokat, s ugyanígy tett a tanári módon helyezkedő-megelőző-felszabadító Ricsi, illetve Robi is, akik mögé a védelemben biztos pontként zárkózott fel Dávid és Bence. A szervezést ezúttal is Bálint feladata volt, s ezt most maradéktalanul meg is oldotta: remekül látott a pályán, s a résekben legtöbbször a baloldalon felfutó, kiválóan cselező Rolandot szöktette, de több jó labdát kapott tőle a középcsatár posztján Barnabás, a bal szélről behúzódó Szuri, illetve a jobb oldalon érkező Valter is. Sőt, Bálint ezúttal gólszerzőként is hozta azt, amit tud: a büntetőt ugyan ezúttal a kapufára rúgta, de a kipattanót már higgadtan elhelyezte a jobb sarokban; később tizenhétről kegyetlen erővel átlőtte a teljes betömörülő védelmet, védhetetlen gólt szerezve; s még egy negyedik alkalommal is betalált.
Misi teljesítményét nehéz lenne értékelni – a második félidő elején, első labdaérintését (!) követően lecserélték; a helyette beálló Dani hozzá képest feltűnően aktív volt: neki egy hazaadás, illetve egy előrevágott labda miatt kétszer is játékba kellett avatkoznia… Kapuralövésig a Tura támadói ezúttal egyszer sem jutottak el; ennél többet a védelmünk és a középpályánk teljesítményéről talán nem is kell mondani. A támadó alakzatról már szóltunk; Valter annak ellenére szépen teljesített, hogy sérülten vállalta a játékot; a második félidő elején egy csellel bejutott a tizenhatosig, majd önzetlenül tálalt a hosszún menetrendszerűen érkező, végig nagyszerűen játszó Roland elé, aki értékesítette is a helyzetet; e mellett a meccs vége felé Bálint szöglete után hét-nyolc méterről fejjel átívelte a kapuson a labdát, amelyet végül Gabi juttatott a hálóba (ellentétben az eredeti tudósítással, amely ezt a gólt is Rolandnak könyvelte el). Szuri nagyon sokat futott, s legalább négyszer gólhelyzetbe tudott kerülni; ebből egyet belőtt, kétszer a kapus bravúrral hárított, egyet pedig elpuskázott, de ez ezúttal bőven belefért. Barnabás megszerezte a nagyon fontos első gólt, majd közvetlenül utána tíz méterről jól eltalált, erős lövést küldött a rövid felső felé, de azt a kapus ki tudta tornázni; remek villanása volt, amikor a tizenhatoson belül átjátszotta a védőt, majd okosan visszagurított lövésre, de a kapus ekkor is résen volt; mindemellett hajtott, szerelt, letámadott, cselekre is többször vállalkozott. A csapatot jellemző eufória a csereként beálló Szamocseta Balázsra is átragadt: ő is legjobb formáját hozta, passzolt, indított, s kétszer is határozott belépővel akasztotta meg az ellenfél támadását.
Szóval kiderült, bebizonyosodott, hogy így is lehet. És ez után másként már nem is szabadna. S ez nem annyira a 8 gólra vonatkozik - ilyen csoda aligha várható minden héten -, hanem a hozzáállásra, a koncentrációra, a lelkesedésre, az akarásra, a taktikai fegyelemre. Egyszóval: a játékra. Szép volt fiúk! Nagyon szép! Köszönjük!

SZTK-Tura (Kóka) 8:0

Szigetszentmiklós, 2008. szeptember 13.

Kezdőcsapat:
Acsai
Ladányi, Szilágyi, Dávid, Nabilek
Martz, Orosz, Haász, Golts
Zsubori, Szuroczky

Cserék: Herke, Szamocseta
Gólszerzők: Orosz (4), Golts, Szilágyi, Szuroczky, Zsubori
Jók: az egész csapat

Sajnos csak az utolsó tíz percet láttam, de a hallottak alapján kifogástalan játék volt. Ebből a mérkőzésből kell kiindulnunk, és akkor még sok örömünk lesz az idén. Osztályozni most nem tudtam.

Pandur Tamás, edző